természet

Eleinte a paprika főúri kastélyok virágoskertjeit díszítette. Már 1570-ben díszlett vörös törökbors néven Zrínyi Miklós nevelőanyjának Széchy Margitnak a növényi ritkaságokat gyűjtő kertjében.[1][2] Más források szerint Széchy Mária grófnőnek, Murány nevezetes védőjének, Wesselényi Ferenc grófnak - az irodalomban „Murányi Vénusz”-ként is ismert - feleségének növényi ritkaságokat gyűjtő kertjében megtalálható volt a paprika „vörös törökbors” néven [3]. Carolus Clusius (Charles de L’Écluse), németalföldi flamand botanikus, aki Battyhány Boldizsár humanista műveltségű főúrnak, törökverő hadvezérnek, a természettudományok egyik első hazai mecénásának vendége volt németújvári és szalónaki birtokán és az 1580-as évek elején végzett ott értékes növénygyűjtő munkát) 1579-ben Batthyány szalónaki botanikus kertjébe küldött paprikamagot.[4] A paprika magyarországi megjelenése egyéb más Amerikából származó növényhez viszonyítva nagyon korai. Nem tudjuk pontosan, hogyan érkezett az országba. A valószínűbb álláspont szerint török–délszláv közvetítéssel vettük át a Balkán felől. Erre utal a „törökbors”, „tatárkabors”, "pogánybors" elnevezés is. A másik nézet szerint éppen azért került be az országba, mert a törökök lezárták kereskedelmi útvonalainkat kelet felé, ahonnan a borsot importáltuk, és ezért a portugálok közvetítésével jutottunk hozzá. Mint mindenütt, Magyarországon is először mint érdekesség jelent meg a főúri kertek ritkaságai között.

A spanyolok pimienténak hívták. A magyar „paprika” elnevezés a 18. században bukkant fel először írásos emlékeinkben, a bors görög neve alapján lett belőlepeperi, piperi, majd felfedezhető a bors délszláv neve a "papar" is. 1724-ben tűnt föl először a magyar paprika név.

Csak a 18. században vált általánosan ismertté; legelső termesztő körzete Szeged környékén volt. Európában Spanyolország mellett itt, majd később Kalocsavidékén kezdtek tömegesen fűszerpaprikát termeszteni. Paraszti termeléséről és használatáról először Csapó József debreceni füvészkönyvében (1775) olvashatunk. A ma ismert első magyar paprikás recept Simai Kristóf XVIII. század végén (1795-99 között) készült kéziratos szakácskönyvében található ("Télre uborkát hordóban bécsinálni")[5],[6]. A 18. század végétől fokozatosan, olcsó borspótló fűszerként vált népszerűvé, és teljesen átalakította a magyar konyhát. Az1831. évi kolerajárvány alatt mint megelőző gyógyszer terjedt. Termelése a 19. század derekáig hazánkban sehol sem haladta meg a családi önellátás szintjét.

Sajnálatos módon az utóbbi években több paprikabotrány is beárnyékolta híres hungaricumunk dicsőségét. Ezek között volt színezékpótlás míniumal ("ólmozott paprika") és kétes eredetű, rendszerint gombás fertőzött (aflatoxin) csöves paprikák importálása is.

Elterjedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A ma termesztett fűszer- és étkezési fajták messze kerültek a vadpaprikáktól, de azok továbbra is megtalálhatók valamennyi nemesítő intézetben, mint a nemesítés alapanyagai. Vetőmagjuk a kereskedelemben is kapható.

Mivel melegigényes, a szabadföldi paprikatermesztésre hazánknak csak a déli része optimális, mert a vegetációs idő alatt itt emelkedik az átlaghőmérséklet 17 °C fölé. A fagyra igen érzékeny, ezért már a legenyhébb késő tavaszi vagy kora őszi fagyok elpusztítják. Optimális csírázási hőmérséklete 20 °C feletti; ennél hidegebb időben csak nagyon vontatottan csírázik.

A vegetációs időszakban legalább 300–400 mm csapadékot igényel, lehetőleg egyenletesen elosztva. Egyébként viszonylag jól tűri a szárazságot, még akkor is, ha nagy a meleg.

Hosszúnappalos növény. Ha a megvilágítás 12 óránál rövidebb, nemcsak a virágzás áll le, de a bimbók akár le is hullhatnak.

Szélsőséges talajtípusok kivételével szinte mindenütt termeszthető, de mutatós, szép töveket csak humuszos, laza, levegős talajban kapunk; ehhez többnyire trágyázni kell (főleg istállótrágyával).

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Orsógyökérzete csupán a talaj fölső 30–40 cm-es rétegét járja át; ritkán 100–120 cm-re is lehatolhat. Érdekes, hogy a gyökérzet néhány (2–5) százaléka a növény össztömegének.

Hajtásrendszere jellegzetes bogas vagy villás elágazású, egyes alakjai fürtös vagy korlátolt növekedésűek.

Egyes fajták lágy, általában enyhén sárgászöld szára nagyon korán fásodni kezd, amire szüksége van a termések megtartásához. Más fajták lágyszárúak maradnak. A sima száron néhány borda húzódik végig. A nóduszok (csomók) környéke gyakran lilás árnyalatú, esetenként gyengén szőrös is. Vannak kifejezetten alacsony (10–20 cm-es), közepes (30–40 cm-es) és magas (80–100 cm-es) fajták is; legfeljebb 1,5 m-esre nőhet meg. Ágrendszere többnyire seprűszerű, de vannak legyező típusúak is.

Szórt állású, kopasz leveleinek mérete és száma igen változó. Levélnyele rövidebb a levéllemeznél, a levélalapnál gyakran apró, olykor csökevényes pálhalevelek nőnek. A lándzsás vagy tojásdad levelek széle ép válla ék alakú, kb. 10 cm hosszú nyélbe keskenyedik. A levéllemez ép szélű, sötétzöld, de lehet lilás is.

Bókoló virágai látszólag csomókban állnak az ágak csúcsán, de valójában magánosak, mert a kocsányok nem egy pontból, hanem egy törpehajtásról indulnak ki. A legfeljebb 3 cm-es virágkocsány hajlott, sárgászöld vagy lilás. Csészelevelei 2–3 cm széles csővé nőttek össze; ezen a cimpák száma (5–7) utal a csészelevelek számára. A fehér, sárga vagy lila sziromlevelek hasonlóképp csővé forrtak össze. Az abból kiemelkedő, szabadon álló porzók jól láthatók. A portokok kékek vagy liláskékek.

Az egy-öt termőlevélből összenőtt, felső állású termőből bogyótermés képződik. A fehér bogyósok magháza halványzöld, a sötétebbeké sárgászöld. A porzók alapjánál találhatók dús nektárt kiválasztó mézfejtők, amelyek a növényhez csalogatják a rovarokat. Felfújt, sokmagvú bogyótermése rendkívül változatos alakú és színű; csüngő és felálló is lehet. Vékony héja sima és fényes. A keresztben átvágott termésben láthatóvá válik az erek száma: ez mutatja, hogy hány termőlevélből képződött.

A terméshús leves és legfeljebb 11 cm vastag, zamatos ízű, és kapszaicintartalmától függően édes vagy égetően csípős ízű. Tövenként akár 40–50-nél is több termést hozhat. A lapos, vese alakú, 3–5 mm-es magok a központi húsos oszlopon és az erek mentén helyezkednek el. Ezermagtömege 3–5 g; a magok 85–95%-os csírázóképességüket 3–4 évig tartják meg.

A március végén, április elején elvetett magokból május végére megfelelő méretű palántákat kaphatunk. Gyomtalanítás után a palántákat földlabdával (tápkocka) vagy szálasan ültethetjük ki; a tövek között tartsunk legalább 25–30 cm távolságot. A mélyültetést nem szereti. A termés fajtától függően a vetés után legalább 3 (étkezési paprikák) és legfeljebb 5 hónap (csilipaprika) között érik be. A paprikát éretlenül vagy éretten szedik; a friss termés 7-10 °C-on mintegy 14 napig tárolható; szárítva nagyon hosszú ideig eltartható.

A házisertés, sertés vagy disznó (Sus scrofadomestica) a disznófélék családjába tartozó vaddisznó (Sus scrofa)háziasított formája. Eurázsiából származik. [1]A köznyelv gyakran falánk és piszkos állatként említi. Viszonylag magas intelligenciával rendelkezik.

Megjelenés és viselkedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Feje aránylag nagy, orra kissé ormányszerű, jól mozgatható, és orrkorongban végződik. Farka rövid, középmagasan tűzött, tőben elég vastag, a vége felé fokozatosan elvékonyodó, fölfelé kunkorodó és szőrbojtban végződő. [2] Vaskos teste és rövid lábai vannak. Lábain négy-négy ujja van, melyek közül a középső két nagy ujjának patáin jár.

A disznó mindenevő, tehát növényeket és állatokat egyaránt fogyaszt. Természetközeli élőhelyen tartva táplálékának egy jelentős részét a talajból túrja ki, így fogyaszt pl. rovarlárvákat, férgeket, gumókat és gombákat is. Ha hozzáfér, dögöt is eszik. E szokása azért jelentős, mert döglött vándorpatkányhoz akár zárt térben tartva is hozzájuthat, és ezen keresztül olykor trichinával is fertőződhet. Jó szaglása miatt szarvasgomba keresésére is használható.

44 foga van, zápfogai gumósak.

Elnevezései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sertés és a disznó szinonim szavak. A szakirodalom általában a sertés szót használja. A „kan” a hím, a „koca” a nőivarú sertés. Az „anyakoca” olyan nőivarú sertés, amelynek már voltak malacai. Az „emse” a fiatalabb, a „göbe” a kifejlődött nőivarú sertés. Tenyésztésre szánt növendék a „magló”. Petefészkétől megfosztott sertés a „miskárolt”. Fiatalon kiherélt sertés az „ártány”, idősebb korban kiherélt sertés pedig a „kanlott”. „Szopós malac” a növendék szopás idején, „választott malac” az elválasztástól 4 hónapos koráig. Ettől kezdve „süldő” -tenyésztésbevételig vagy 1 éves korig. „Előhasi koca” a koca első vemhessége és szoptatása idején, „tenyészkoca” a már bebúgatott koca. „Tenyészkan” a búgatásra használt vagy használható kan. „Hízósertés” a hizlalás alatt levő, „hízott sertés” a már kihizlalt, vágásra érett sertés.

Tartása és tenyésztése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mangalica koca malacával

A hagyományos külterjes tartásmód ma már megszűnt hazánkban. Ez a legeltető állattartás egy sajátos típusa volt, mikor a kondás (vagy kanász, csürhés) a disznók csoportját, a kondát (vagy csürhét) őrizte és terelte reggeltől estig. A kondák erdős vidéken is tarthatók voltak, és hasznosították a tölgyerdők makk termését. Konda az éjjel-nappal a legelőn tartózkodó sertéscsapat, a csürhét reggel kihajtják, este hazahajtják (pl. a községi csürhe). Az egy vagy több tulajdonság alapján kiválogatott csapat a falka.

A mai sertésállományok már nagyrészt zárt térben élnek, intenzíven tenyésztik őket iparszerű körülmények között.

Leggyakrabban húsáért és bőréért tenyésztik, de a szőrét is felhasználják ecset készítésére. Egyes fajtáitházikedvencként is tartják.

A sertések ivarzását búgásnak hívják. A koca, 8-18 hónapos kora között válik termékennyé, ekkortól 21 naponta tüzel. A kan 8-10 hónapos korában válik ivaréretté. Egy alomban rendszerint 6-12 kismalac születik.

A legnagyobb tömegű magyarországi sertés 2013 áprilisában 600 kg súllyal a Bélának nevezett lapály kan.

Fajtái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Világszerte számos fajtáját tenyésztik. Nevezetes, ősi jellegű magyar disznófajták a szalontai, a bakonyi, a lengyel (vagy hegyi-) disznó, a tüskés szőrű erdélyi sertés és a mangalica. A világ sertéshús-termelésének zömét ma már intenzív tenyésztésű hússertések adják. Egyes fajtáit, pl. a vietnami csüngőhasú sertést kedvtelésből tenyésztik. Sertések elnevezése a hizlalástól függően:

Pecsenyemalac – 1 hónapos, 6–8 kg súlyú, telthúsú malac.
Pecsenyesüldő – 3 hónapos, 30 kg körül, telt húsformákat mutató választott malac.
Sonkasüldő – 65–70 kg súlyban vágott sertés. Ebből készítették a „prágai sonkát”. Csak a korán kész formákat mutató, ebben a súlyban nem zsíros sertések adtak jó minőséget.
Baconsertés(vagy baconsüldő) – 6–7 hónapos, 90 kg körüli súlyban vágott sertés, amelyből jó minőségű szalonna (bacon) nyerhető.
Sonkasertés – 100–115 kg–os súlyig hizlalt, sok húst szolgáltató hízott sertés. Zömmel dobozolt sonkát (gépsonkát) és konzervhúsokat készítenek belőle. Igen fontos követelmény, hogy ne legyen zsíros.
Tőkesertés – 110–150 kg közötti súlyban vágják le úgy, hogy a szalonnáját „lehúzzák”, ebből zsírt olvasztanak vagy étkezési szalonnát készítenek.
Zsírsertés – 150 kg feletti súlyban vágott, bármilyen fajtájú sertés. Háztartások vágják saját részükre. Ellátja a konyhát jó minőségű főzőzsírral, eltartható húsféleségekkel (füstölt kolbász, sonka, oldalas).
Szalámisertés – szalámigyártásra a legjobb minőségű, nagy szárazanyag–tartalmú, ízanyagokban gazdag húst a tenyészetből kiselejtezett, öreg, jó kondícióban levő sertések adják.

Kulturális és vallási vonatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Anyakoca a malacaival

Egyes vallások, mint pl. a judaizmus és az iszlám tiltják a sertéshús fogyasztását.

A disznónak kulturális jelentősége vagy szimbolikus szerepe van számtalan művészeti alkotásban. Közismert példák erre George Orwell Állatfarmja (1945), William Golding Nobel-díjas angol író A legyek ura című regénye (1954) vagy a Kispál és a Borzegyüttes sok dalszövege, de ide sorolható a Pink Floyd együttes Animals című lemeze is, ami után az együttes kabalaállata a disznó lett.

„Szerződéses hizlalás” gyufacímkén

A disznó, vagy inkább malac a gyerekirodalomban, mesefilmekben is gyakori szereplő, a legismertebb ilyen karakter talán Milne Micimackójában Malacka, filmben pedig például Babe.