Okoskodjunk!
Az ősember egy régi tudományos, mára a köznyelvbe átment kifejezés, amely alatt az ember evolúciójának egy szintjét értjük. Ezt a szintet a Homo antecessor, Homo heidelbergensis, a Homo rhodesiensis, és – vitatott módon – a neandervölgyi ember (Homo sapiens neanderthalensis) képviselték. Sokszor az első hármat még az előemberek közé sorolják és kizárólag a neandervölgyi embert nevezik ősembernek. Más esetekben az első három az ősember, míg a neandervölgyi már ember.
Génjeik legalább 99,5%-a azonos, de megoszló a vélemény abban, hogy a neandervölgyi emberek ősei voltak-e a mai embernek. A 2006-os genetikai vizsgálatok szerint a Homo sapiens és a H. neanderthalis ~370 000 éve már nem él együtt, de ~706 000 éve még közös ősük van.[1] Egyes elképzelések szerint a neandervölgyi ember utód nélkül halt ki, más vélemények szerint az afrikai modern emberek terjedésével keveredés is történt, így bizonyos neandervölgyi vonások fennmaradtak. Erre néhány atavisztikus koponya utal, amelyek jóval a neandervölgyiek eltűnése utániak, illetve a paleoeuropid embertípus egyes jellegzetességei, mint a hosszúfejűség (dolicephalia), illetve néha az előreugró szemöldökeresz.
Az emberré válás folyamatának hajnalán ősünk gyűjtögetéssel szerezte meg táplálékát.
A kérdéses fejlődési fázisnak megfelelő tudományos név: Palaeanthropus.
Az ősember fázist a majomember (Pithecanthropus), majd a előember (Archanthropus) előzi meg és a mai ember (Neanthropus) követi. Ezek nem rendszertani kifejezések, hanem gyűjtőnevek.
Egyszer volt, hol nem volt... az ember 2.rész
A barlangrajzok vagy barlangfestmények az őskor művészetének a termékenységistennők mellett leghíresebb, legismertebb emlékei. A késő jégkorutolsó szakaszában, a körülbelül 27 000 éve kezdődő időszaktól keletkezett barlangfestmények, karcolt rajzok egészen az i. e. 10. évezredig jellemzőek voltak. A barlangfestmények Andalúziától egészen a Bajkál-tóig terjednek, legsűrűbbenFranciaország és Spanyolország barlangjaiban fordulnak elő, hiszen a földrajzi adottságok itt kedveztek legjobban a nagy népességsűrűségnek. Az első barlangrajzokat a híres Altamira-barlangban fedezték fel 1879-ben, de a vésett vagy festett ábrázolások hitelességét egészen a 20. század elejéig kétségbe vonták.
„A busmanok tanulmányozásából nem mondhatjuk el, milyen volt a múlt, ám ezek az emberek vadásznak és gyűjtögetnek: őseink az őstörténeti idők 99 százalékában így éltek. Ha a mai vadászó-gyűjtögetők tűz körüli éjszakáit vizsgáljuk, segít válaszolni arra a kérdésre, hogyan befolyásolja a parázs bevilágította tér az emberi életet” – magyarázta Wiessner.
„Régészeti adatok szerint nagyjából egymillió éve kezdett tüzet gyújtani az ember, rendszeresen 400 ezer éve használja” – írta a kutató. „A tűz megváltoztatta a napi életritmust, lehetővé tette, hogy fennmaradjunk sötétben is, kérdés, hogy járult ez hozzá a fejlődéshez” – magyarázta Wiessner
A feketelőport Kínában az alkimisták találták fel az örök életet adó elixír kutatásakor, de annak időpontja ma is vitatott. Az alkimisták már az I. századtól használták salétrom és kén keverékét különféle „gyógyszerekben”, és 492-ből származó írás megemlíti a salétrom lángfestő hatását, ezért egyes feltételezések szerint már az V.-VI. században ismerhették a kínaiak a feketelőport. Az első írásos feljegyzések azonban az i. sz. 800-as évek közepéről származnak a feketelőporról. Annak ellenére, hogy kínai katonai írások már a XI. században említést tesznek különféle gyújtó- és füstbombákról a feketelőpor kapcsán, a feketelőport a kínaiak eleinte szinte csak rakéták illetve tűzijáték készítésére használták. Lövésre a feketelőport legelőször amohamedán hadseregek használták a XIII. században.
Franciaországban (Bordeaux-ban) már 1326-ban gyártottak feketelőport. Németországban (Augsburgban) 1340-ben állították fel az első lőporgyárat.
Érdekes technikatörténeti tény, hogy a feketelőport a világon először hazánkban használták a bányászatban „jövesztésre”, azaz a kövek leválasztására, Weindl Gáspár meghonosodott tiroli bányamester révén 1627. február 8-án, a selmecbányai Felsőbiber aknában. Módszerét később egész Európában átvették.
A napóleoni háborúk idején már komoly gondot jelentett a hadvezéreknek figyelemmel követni egy-egy csatát, ütközetet a feketelőpor nagy füstjében. A nitro-cellulóz alapú lőgyapot 1846-os feltalálása fordulópont volt, de annak mind gyártása, mind alkalmazása veszélyesebb volt, mint a feketelőporé. Alfred Bernhard Nobel svéd kémikus 1864-ben szabadalmaztatta eljárását a nitroglicerin gyártására és felfedezte a dinamitot, eljárásának lényege az volt, hogy 10% nitroglicerint adott a fekete lőporhoz, ezzel közel megkétszerezte annak hatásfokát. [1]1884-ben sikerült először a lőgyapotnál biztonságosabb anyagot találni, amit füst nélküli lőporként 1886-ban mutattak be. Feketelőport (puskaport) a mai fegyverekben, lőszerekben már egyáltalán nem alkalmaznak a hagyományőrző (replika) fegyverek kivételével.
A feketelőpor manapság a pirotechnikai ipar egyik legfontosabb alapanyaga, néhány termék esetében maga a késztermék csak feketelőport tart.
Az őskori kina
A Kínaiaknak 2 folyója van.A Sárga és a Kék + 700 km csatorna.
Nevezetes a Kínai Nagyfalrol és még a porcelánrór, a
Majd később